Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a "miért",

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Reményik Sándor: Vigasztalás

Én azt hiszem,hogy nincsen könny és bánat

több a világon, mint dal és mosoly.

Érzem: az égbolt végtelenségénél

nem lehet mélyebb átok és pokol.

Nincs olyan mélység, melybe letekintve

ne küszködhetnél fölfelé megint,

s nincsenek csúcsok, melyeknek ormáról

csupa biztonság, erő int.

-Mondod, hogy hideg sötét lett a lelked,

mert rabul ejtett fagy, tél, alkonyat.

-Honnan van mégis csillag a szemedben,

hogy lehet az, hogy kezed simogat?

Ha elvesztetted élted nagy kincsét,

boldog voltál, míg tiéd lehetett,

s ha mosolyogtál, most már tűrve, csendben,

elhullatod minden könnyedet.

Mondhatod-e, hogy nem érdemes élni.

megátkozhatod addig sorsodat,

míg hálás szívvel meg nem simogattad

emlékeidben a virágokat?

A nap ritkán süt a völgy legmélyébe,

s kopár a napos bércek oldala:

a virág mégis mindenütt kinyílik

s ha el is hervad, száll az illata.

Reményik Sándor: Nagy dolgok árnyékában

Tragikus korszak hozott össze minket,

Hegyóriások árnyékában álltunk,

Erdőn az utat lámpással kerestük,

Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.

De minden súlynak sólyom-szárnya nőtt.

Úgy lebegtünk kis igazságainkkal

A titkos, örök Igazság előtt.

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, –

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Reményik Sándor: Két fény között

Szemközt a fiúmei kikötő,

Elől a nagy világítótorony.

Lobban, forog, forgó fénykévéit

Futtatja végig a hullámokon.

Hátam mögött a sziklarepedésben

Parányi fényű szentjánosbogár.

Kis hangya, kóbor pille, valaki

Az ő fényénél is hazatalál.

Hát én, hát én világítok vajjon? -

Csobban a tenger csorba sziklaélen.

Se fárosz nem lettem, se fénybogár.

A parton állok két fény közt, sötéten.

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is

A világon és magamon,

Gondolva, aki ilyet alkotott:

Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít

Egy drága Testvér halk szava,

Ki, míg itt járt, föld angyala volt,

S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,

Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -

A színéből is - - valamit."