Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem sírtál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik háta lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

hegyormodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat -

fölemeled az anyádat.

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égõn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tõlem elszaladt.

Lemostam minden kendõzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhõkbe nyúló hegytetõkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tûz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hûtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltûnõdöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fûszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!