Ady Endre: Köszönet az életért

Van-e szebb élet, mint a másik

S nem mindegy-e, akárhogyan

Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,

Olyan nagy vétek a sirás:

Esti vezeklés hajnal-pírban.

Aki él, az mind, mind örüljön,

Mert az Élet mindenkinek

Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

De már jön a megjobbulás,

Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,

Mindennemű s mindenkié:

Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,

Életem éltem egyaránt,

Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,

Mielőtt végleg elmegyek,

Meg fogom ezt szépen köszönni.

Ady Endre: Vulkánok és szívek

Tűzokádó, haragos hegyek,

Most értem meg talán-talán,

Mért keresi olykor dühös, mély szátok

Káromkodó lánggal az Eget.

Ilyenkor a Föld szíve dobog

S kérdi a vélt Hatalmasat:

Hát fiai Isten-arccal és hittel

Nem lehetnek soha boldogok?

Áldott lázadtak, tüzes hegyek

S szívek, kiket kétség facsar,

Biztatóim mégiscsak tik maradtok,

Hogy legyek - és: jó ember legyek.

A Föld szíve őrülten dobog,

Embernek lenni ma nehéz,

De vulkánok s szívek lenti dühére

Az ostromolt Ég csak mosolyog.

Mindent megkapott a Föld fia,

Szívet, fájást, halált, hitet

(Csituljatok, égő szívek s vulkánok),

Meg kell mégis majd javulnia.

Most fog kapni az ember valamit,

Csodásat, szépet és nagyot

Vagy semmit. Vagy az Ég igaz jutalmát:

Legyen olykor víg, míg lent lakik.

forrás