Kányádi Sándor: A tenger

Nagy ember a tenger, nagyon nagy.
Minden gondolat súlya, mélye,
súlyosan mélyül hozzá mérve.
Emberként él, emberként érez,
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban a napot égre emelte:
izzott az óriás kerék, szinte sisteregve hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan a horizontra passzította.
Aztán, mint egy nagyapó, fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás, ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob, máskor fuvola.
Nyugalma is emberi, szelíd nyugtalanság.
Bőszült ember, hogyha felbosszantják.
Ó, mennyire ember!

Nem békül, csak a maga szabta renddel.
A partja, amilyennek ő akarja. -
Nem a hajókért van, a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.