Nyugtalanítóan erős belegondolni, hogy egy nemzet nemcsak a Szent Koronáját őrzi egy évezreden át, hanem első királyának a kezét is.Egy halott ember kezét, amely több mint kilencszáz évvel később is ott fekszik előttünk egy ereklyetartóban, mintha a magyar történelem egyetlen, megállított pillanatát őrizné.
Ez a Szent Jobb. És ha az augusztus 20.-ai körmenetnél elmegyünk mellette, könnyű csak egy vallási ereklyét látni benne, pedig a története valójában egy különös magyar történelmi kalandregény: van benne szentté avatás, rejtélyes lopás, legenda, török hódítás, menekítés, diplomácia, világháború, amerikai katonák és egy olyan hazatérés, amelyet ezrek vártak lélegzet-visszafojtva.
A történet valójában 1038-ban kezdődik, amikor meghalt István király, és akkor még senki sem tudhatta, hogy a király teste nem marad együtt örökre.
Istvánt Székesfehérváron temették el. Évtizedekkel később, amikor 1083-ban I. László király kezdeményezésére szentté avatására készültek, felnyitották a sírt. A középkori beszámolók szerint különös esemény történt: István testét épségben megtalálták, de a jobb keze hiányzott.
Itt kezdődik a történet egyik legrejtélyesebb fejezete.
A legenda szerint a székesfehérvári egyház kincstárának őre, egy Mercurius nevű férfi tudta, hol van a kéz, korábban ő vitte el, majd Biharban, a családi monostorában őrizte. Amikor László király tudomást szerzett róla, az ereklye végül előkerült. A hely, ahol őrizték, később éppen emiatt kapta a Szentjobb nevet.
Szent István jobb keze tehát már az első pillanattól „úton volt”. És milyen különös: mintha az egész magyar történelem sűrűsödne bele ebbe az egyetlen testrészbe.
A kéz ugyanis nem egyszerűen azért lett szent, mert István királyé volt. A középkori gondolkodásban a kéznek különleges jelentősége volt: azzal adott, azzal áldott, azzal írt alá, azzal kormányzott, és a legenda szerint István éppen ezzel a kezével osztott pénzt a szegényeknek. A kéz így nem pusztán egy ember testrésze lett, hanem az uralkodó cselekedeteinek jelképe.
Csakhogy a történelemnek van egy kegyetlen szokása: amit egy ország szentnek tart, azt mások gyakran értéknek, zsákmánynak vagy hatalmi jelképnek látják.
A Szent Jobb évszázadokon keresztül vándorolt.
A középkorban Székesfehérvárra került, majd a török hódítás idején eltűnt Magyarország területéről. Raguzába, a mai Dubrovnikba jutott, ahol domonkos szerzetesek őrizték. A magyarok számára ekkor már nem egyszerűen egyházi ereklye volt: egy elveszett ország elveszett emléke lett.
Aztán jött egy különös fordulat.
A 18. században Mária Terézia kezdte el komolyan szorgalmazni, hogy az ereklye kerüljön vissza Magyarországra. Hosszú diplomáciai tárgyalások után 1771-ben sikerült megszerezni. A hazatérés valóságos diadalmenetté vált: amikor az ereklye Budához közeledett, az emberek ellepték az utakat, a falvakban megállt a munka, szóltak a harangok, és tömegek várták. 1771. július 21-én ünnepélyesen Budára vitték.
Gondoljunk csak bele. Egy több mint hétszáz éve elveszettnek hitt magyar királyi ereklye egyszer csak visszatér és nem hadsereg hozza, nem is királyi győzelem eredményeként kerül elő, hanem diplomáciával. Az emberek pedig úgy fogadják, mintha maga István király térne haza.
Ám a történet még ekkor sem ért véget, mert a 20. század megmutatta, hogy a történelem még egy ereklyét sem hagy békében.
1938-ban a Szent Jobb különös országjárásra indult. Szent István halálának 900. évfordulóján egy külön erre a célra kialakított, üvegezett vasúti kocsiban, az úgynevezett Aranyvonaton vitték végig az országon. Ahol megállt, ünneplő tömegek várták: harangok szóltak, zászlók lengtek, az ereklyét pedig körmenetben vitték a templomokba. Sok helyen még azok is kivonultak az állomásokra, ahol a vonat csak lassított vagy egyáltalán nem állt meg, hogy legalább egy pillantást vethessenek a magyar király kezére. A Szent Jobb ekkor még diadalmasan járta az országot.
Hat évvel később azonban már egészen más útra indult: a háború elől titokban menekítették nyugatra. Ugyanaz a kéz, amelyet néhány évvel korábban százezrek vártak ünneplő tömegben, hamarosan egy háború sújtotta ország emlékeként kereste a túlélés útját.
A második világháború végén a Szent Jobbot – más nemzeti ereklyékkel együtt – nyugatra menekítették. 1945-ben már Ausztriában, Mattsee környékén volt, ahol egy időre el is rejtették. Végül amerikai katonák kezére került, és Salzburgba vitték.
Itt következik a történet egyik legfilmszerűbb jelenete.
1945 nyara. Magyarország romokban. A háború véget ért, Budapest szinte felismerhetetlen. Egy ország próbálja összeszedni magát, miközben valahol Ausztriában ott van egy apró ereklyetartó, benne egy ezeréves magyar király kezével.
Az amerikai hadsereg végül átadta a Szent Jobbot, és 1945. augusztus 20-án már ismét Budapesten volt. Az első háború utáni Szent István-napon a Szent Jobbot körmenetben vitték a ferencesek templomától a Bazilika előtti térre. Talán ez volt az egyik legkülönösebb augusztus 20. a magyar történelemben.
Az ország még romokban. A háború alig ért véget. És egy napon, amelyen korábban állami pompával ünnepelték Szent Istvánt, emberek ismét egy kilencszáz éves kéz mögött vonultak. Mintha azt mondták volna:
„A háború elpusztíthatta a városainkat, de ezt nem tudta elvinni.”
Csakhogy hamarosan új korszak következett.
1947-ben a Szent Jobb-körmenet hagyománya megszakadt. A kommunista hatalom egyre inkább kiszorította a vallási jelképeket a nyilvános életből. Az ereklyét ezután évtizedeken keresztül sokkal szűkebb körülmények között őrizték. 1950-től például egy falba épített páncélszekrényben tartották, és csak évente egyszer, augusztus 20-án vitték át a bazilikába.
Ez talán a Szent Jobb történetének legcsendesebb, mégis egyik legerősebb fejezete.
Mert képzeljük el: odakint egy egész ország ünnepel valami mást. Az állami ünnep jelentése megváltozott. Szent István helyett az „alkotmány napja” lett augusztus 20. fő üzenete. A templomok és a vallás háttérbe szorultak.
De ott, egy páncélszekrény mögött, ott maradt István keze, amely nem beszélt, nem tiltakozott, egyszerűen túlélte a korszakot.
Aztán lassan újra megjelent a nyilvánosság előtt. 1985-ben közszemlére tették, 1988-ban pedig – István halálának 950. évfordulóján – ismét országos körútra indult.
És elérkezett 1989. Egy rendszer összeomlott, s egy másik Magyarország született. 42 év után ismét megtarthatták a Szent Jobb-körmenetet.
Ezért olyan különleges augusztus 20. Mert amikor este felnézünk a tűzijátékra, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ünnep a fényről szól, pedig a Szent Jobb története inkább a túlélésről szól.
Egy király meghalt. A teste eltűnt a földben. A keze elszakadt tőle. Az ereklye eltűnt egy másik országban. Jöttek törökök, Habsburgok, forradalmak, világháborúk, diktatúrák. Magyarországot feldarabolták. Az ereklyét elrejtették. Elvitték. Visszahozták. Megint elzárták. Aztán egyszer csak újra előkerült. Ma pedig augusztus 20-án ismét körbeviszik Budapest utcáin.
Nem azért olyan erős a Szent Jobb szimbóluma, mert egy kéz önmagában megváltoztatja a történelmet, hanem mert ez a kéz végignézte, ahogy a történelem megpróbálja megváltoztatni Magyarországot.
És mégis itt van. Kilencszáz év után is. Egy apró, csendes maradványa annak az embernek, aki egykor úgy döntött, hogy egy új hitre épülő államot hoz létre a Kárpát-medencében.
A kéz, amely egykor pénzt adott a szegénynek, ma egy egész nemzet emlékezetét tartja. Szent Istvánból nem maradt meg a hangja. Nem maradt meg a tekintete. Nem maradt meg az arca. Csak egy kéz. De ez a kéz kilenc évszázadon keresztül nem engedte, hogy teljesen elfelejtsük, ki volt az, aki először megpróbálta egyetlen országgá rendezni a Kárpát-medence népét.
.jpg)
