Babits Mihály: Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek,

Sötét ég lanyhul fülleteg.

Szökőkut víze fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord

sötétkék vízbe durva folt.

Nagy fák és kristálytengerek,

nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

H. Gábor Erzsébet: Hilda fest

Unom már a sárgát nagyon,

senyvedek a tűző napon,

imbolygok a létra fokán,

piszokul fáj már a bokám.

Én festek, s a férjem pihen,

tudom, máshol nincs is ilyen,

de ez nálunk természetes,

odabenn már fő a leves.

Ő a szakács, én a festő,

sütni főzni sose rest ő,

elfáradt, mert reggel mosott,

a szennyestől padlót fogott.

Aztán sütött meggyes pitét,

megkopasztott három csibét,

s mivel nehéz minden fazék,

megsínylette azt a derék.

Fekszik most, de fő a leves.

Fél kettőre készen leszek;

füvet nyírok, metszek, ások -

kertészt hívnak bezzeg mások!

Nem baj az, ha elfáradok,

mert én semmit fel nem adok,

kivéve a fogyókúrát,

nem bírom a gyalogtúrát.

Fából faragott csipke

Akármilyen hihetetlen is, de a csipkét, amit a képen látunk, fából faragták. Julien Feller művész lenyűgöző alkotása. Az, hogy miként készül, itt tekinthető meg.

forrás

Művészi hímzések

Életünk folyamán valószínűleg sokunk kezében megfordult már a tű és a hímzőfonál, épp ezért tisztában vagyunk vele, hogy mennyi munka és türelem szükséges ehhez a kézimunkázáshoz. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy az alábbi hímzéseket létrehozók mindezt művészi szinten végzik.

Reményik Sándor: Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,

az üres templomba besurranok.

Egy lélek, aki Istent látogat.

A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,

és mise sincs, se karinges papok,

az oltáron két öröklámpa ég,

az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.

Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,

itt állok, szemben állok Ő vele

s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma

csak fürkészem a nagy Akaratot;

úgyis addig állok, míg Ő akarja

s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,

mintha erdőben néznék csillagot,

ahol az örök, ős csend ünnepel,

pedig – csupán egy templomban vagyok.

Fátyolos Hölgy szobor

Giovanni Battista Lombard olasz szobrász " Fátyolos Hölgy " szobra. a szobrászat remekművének számít,mivel kivételes képessége az átlátszó szövet részleteinek visszaadása. A fátyol úgy tűnik mintha selyem vagy géz lenne, pedig tömör márvány.

Téli táj fotók

Csodálatos téli fagyott világ a régi gánti bauxitbányában, Magyarországon. A szépséges fotókat Szabolcs Szente készítette.

Mefisztó és Margarita kettős szobra

A Mefisztó és Margarita kettős szobra talán az egyik legkülönlegesebb alkotás a világon, ugyanis a szobor egyik oldalán egy férfi, a másikon pedig egy nőij alak látható. Egy ismeretlen francia szobrász készítette a XIX. században. A szobor egy régi platánfa egyetlen darabjából készült. A Salar Jung Múzeumbn Hydebaradban (India) van kiállítva. A szobor mögött egy nagy tükör van, így mindkét figura látható. Misztikus alkotás, szimbolikus alakok, fausti filozófia. A kísértő: férfi képében és a nő: aki a férfi befolyása alatt van. A Jó és a Rossz, ami egy gyökérből fakad.

Aranyosi Ervin: Dédnagyanyó karácsonya

Erdőszélen kicsi kunyhó,

Öreg Anyó itt lakik,

Őrizgeti száz évének

féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica

Anyókával éldegél.

– Ritkán jár erre a postás,

csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,

fel a mennybe költözött.

Anyó tudja, – jó ember volt,

– és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,

beszélgetnek keveset,

simogató szavaikban

megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,

minden fehér tünemény.

Kis kunyhóban, tűzhely mélyén

sül pár apró sütemény.

Dédunokák, hogyha jönnek,

díszvendégek legyenek,

málna szörpöt iszogatva

finom sütit egyenek.

Kicsi kunyhó kéményéből,

lágy füst száll az ég felé,

legalább a földi illat

öreg apót meglelé.

Felöltözik Öreg Anyó,

mert hideg a téli szél,

ajtó előtt havat söpör,

s közben magában beszél.

– Hej Apókám, ki mesél ma

unokáknak szép mesét,

amíg eszik az Anyókád

diós, mákos bélesét?

Azt sem tudom eljönnek-e,

ha tudják: nem lesz mese.

Nem is tudom, hogy az ünnep

mese nélkül rémes-e?

De mit tegyek, a mesének

te voltál a mestere.

Nem feküdt itt mese nélkül

egy gyermek sem, este le.

Mi lenne, ha súgnál nekem,

egy szép mesét kedvesem?

Nem múlna el az unokák

karácsonyi kedve sem.

Öreg Apó mennyországból

nyugtatgatja kedvesét,

– ültesd le az unokákat,

súgok neked szép mesét.

Öreg néne a sütőből

kivette, mit készített,

süteményből, nagy tányéron

szép kis halmot épített.

S mint ahogy a hó a rétet,

porcukorral lepte be,

és hogy meglepetés legyen,

kendő alá tette be.

Majd leült a hintaszékbe,

s elbóbiskolt, jaj, nagyon,

szép álmából arra ébredt,

zörgetnek az ablakon.

Szeme ragyog – Hát megjöttek!

– arcán öröm ömlik szét,

úgy sietne, s visszatartja

ez a fránya hintaszék.

Az ajtóban sorakoznak

kisebb nagyobb gyerekek.

Dédnagyanyó várja Őket,

s szívében a szeretet.

Ölelgeti sorra mindet,

mindegyik nőtt, változott,

végül jön a legnagyobb is

aki fenyőfát hozott.

Kis fenyőfa illatával

betölti a kis szobát,

néhány gyermek dúdolja

a “kiskarácsony” dallamát.

Vén komódon szép terítő,

Karácsonyra ott marad,

erre teszik a fenyőfát

tartó díszes talpakat.

Hátizsákból kikerülnek

üvegdíszes dobozok,

szaloncukor, habcsók díszek,

kézzel festett tobozok.

Elkezdik megtervezgetni,

hova milyen dísz kerül

öltöztetik a kis fenyőt,

szép lesz majd, ha sikerül.

Dédnagyanyó hintaszékből

figyeli a dolgokat,

Csodás ünnep a Karácsony,

nem lehetne boldogabb!

Elkészül a karácsonyfa

tetején már csúcs ragyog,

– Hát ezek az apróságok

egytől egyig angyalok.

Gyertya gyullad, és a kunyhó

énekszóval megtelik,

Dédnagyanyó szíve örül,

elhallgatná reggelig.

– Ám de itt a friss sütemény,

üljetek le gyerekek,

csak ti nektek sütögettem,

mindegyikből vegyetek.

Kínálgatja dédmamácska,

s amikor már mind evett,

– Figyeljetek – kéri tőlük

– mesét mondok gyerekek.

És ahogy elcsendesednek,

mesélni kezd nagyanyó,

messzi tájról, emberekről,

télről, mikor hull a hó.

Mennyről, ahol nagyapó van,

s minden kedves, csodaszép,

(Ahonnan nagyapó súgja,

nagyanyónak a mesét.)

S lám a mese elvarázsol,

hallgatja a sok gyerek.

Képzeletük mozivásznán,

pont, mint egy film úgy pereg.

És eljön a mese vége,

elmúlik az áhítat.

Könyörögve kérik Dédit,

hogy meséljen másikat.

Csakhogy eljött már az este

álom manó bekopog.

Ágyba kerül minden gyermek,

álmosak és boldogok.

Betakarja mindegyiket,

puszit ad az arcokra,

s visszaballag a konyhába,

mert neki még van dolga.

Milyen csodás a karácsony,

olyan boldog a szíve,

Elmosogat, s bibliáját

veszi most a kezibe.

Elmormol pár imádságot,

köszöni a szép napot,

köszöni az Úristennek,

ami szépet épp kapott.

Aztán párja jut eszébe,

megszólítja kedvesét.

Megköszöni neki ezt a

boldogságos szép mesét.

Végül elnyomja az álom,

s álmaiban éli át,

újra itt van nagyapó is,

s itt vannak az unokák…

Aranyosi Ervin: Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

Nagyálmos Ildikó: Mondanám

Most mondanám, de nem lehet,

már nem hiszed, nem hallgatod,

de fehérre mosnám alattad

a besározott harmatot.

És vinnélek messze, messze el,

fogam közt, égő mellemen

altatnálak minden este el,

és ringatnálak kedvesen.

Már évek óta nem láttalak,

úgy érzem, elrejtve a fény,

hallgatok, elfojtom magamban

az igazat, hogy nincs remény.

Hogy nem lehetek, s te nem lehetsz,

soha, de soha - jól tudom;

semmikor nem voltam tiéd,

és mégis hozzád tartozom.

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a "miért",

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,

hogy legalább a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják!

– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.

Megszelídül a magánytól,

s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?!

– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást,

azt, ami van, és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

– azt se, hogy szeressék.

Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Szabó T. Anna: Angyalok

Puha ködbe

burkolózva

mint a téli

csillagok

néznek –

titkon sejted őket –

gyermekarcú

angyalok.

Érthetetlen,

hallhatatlan,

csöndbe mártott

dallamok –

fellegekből

leskelődő

láthatatlan

angyalok.