Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”
A Nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.
A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul, rémülve, akadozva.
A Nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.
Ehhez a vershez egy lírai, festményszerű képet készítenék, amely egyszerre hordozza a nyár szépségét és a benne rejlő szomorúságot.
Képötlet:
Az előtérben maga a Nyár allegorikus alakja: egy fiatal, fénybe öltözött, de lehajtott fejű, könnyes szemű nő vagy ifjú alak, aki lassan halad az erdőben.
Az erdő: magas bükkfák sorfala, mintha katonás rendben állnának, ám arcuk/szimbolikus alakjuk döbbenten elnémul.
A szél: finoman fodrozza a lombokat, de megtorpan, mintha nem merne tovább fújni.
A madarak és virágok: az előző pillanatban még zengtek és csilingeltek, most elnémulva, lehajtva állnak.
A háttérben egy patak kanyarog, amelynek hullámai zaklatottan fodrozódnak, mintha szívként zakatolna.
A kép hangulata:
pasztelles, kissé ködös fények, a színek átmennek a nyár aranyló ragyogásából tompább, fakóbb árnyalatokba, hogy érződjön a fájdalmas búcsú.
Az egész olyan lenne, mint egy pillanatfelvétel: a nyár egyszerre ragyogó és tragikusan elmúló.
