Mindenszentek, Halottak napja

"Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk..." (Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.) - részlet az 1192-1195 között keletkezett 'Halotti beszéd'-ből.

Búcsúznunk kell ...

Ma öt hónapja, hogy kicsi Pamacsom kutyusangyalka lett (bár életében is angyal volt), de még csak mostanában gyűjtöttem erőt, hogy ne csak a lelkem emlékeiben lássam őt, hanem megnézzem a videóit is. Gyönyörű dalt találtam a búcsúzáshoz, annak is érdemes meghallgatni, aki nem érti a mély köteléket kutya és ember között.

"Valaki megkérdezte a jó Istent, hogy miért nem élnek a kutyák olyan hosszan, mint az emberek. A válasz az volt, hogy az embereknek sok évtizedre (sőt lélekvándorlással több földi életre) van szükségük, hogy megtanuljanak önzetlenül szeretni, a kutyák viszont ezzel a képességgel születnek, s rövid földi létük alatt erre tanítják az embert is."

Mindenszentek, halottak napja

1.

Ne álljatok zokogva síromnál, nem vagyok ott.

De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.

Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.

Én vagyok a napfény az érett gabonán.

Én vagyok a szelíd őszi eső.

Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,

ott vagyok minden hangban Veletek,

A csendesen köröző madár szavában, 

de én vagyok a csillag is, 

mely rátok süt az éjszakában.

2.

Sírni e hantnál nincs okod, 

Nem alszom és nem fekszem ott! 

Vad szelek szárnyán utazom, 

Gyémántfény vagyok a havon, 

Érett kalászon napsugár, 

Lágy őszeső, amint szitál. 

Reggeled csendjén rebbenő, 

Szelíd madarak röppenő, 

Kőröző szárnycsapása. 

Csillagezüst az éjszakában. 

Sírni e hantnál nincs okod, 

Nem haltam meg, nem fekszem ott.

3.

A sírom szélén sírva ne állj,

Nem alszom ott, rám ott ne várj.

Vagyok szállingózó puha hó, 

S ezer szárnyas szél, tomboló.

Vagyok a simogató eső,

Búzamag, szárba szökkenő.

Vagyok a pirkadat csendje,

Vonuló madarak kavargó rendje,

Mely igéző bájjal úgy ragyog,

Mint ezer csillag, s mind én vagyok.

Vagyok a virágnak világa,

Tisztaszoba meleg magánya.

Madarak dala vagyok én,

Öröm minden csecsebecsén.

Síromnál sírva senki ne álljon,

Ott vagyok, s itt vagyok. Túl a halálon.

(Tolnai Antal fordításában)
4.

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.
5.
Én nem vagyok eltemetve.
Benne fújok ezer szélben,
Csillogok a havon télen,
Érett kalászon a napfény én vagyok,
S ősszel az eső is belőlem csorog.
Hajnali csendet, ha zavarja lépted,
Rebben a madárraj, - kavargását nézzed!
Ott repülök én is, velük, szerte-széjjel,
S a csillagok fénye rejt el minden éjjel.
Hát ne állj a síromnál könnyezve,
Nem -
Nem vagyok eltemetve.

És az angol eredeti:

Do not stand at my grave and weep, 

I am not there, I do not sleep. 

I am in a thousand winds that blow, 

I am the softly falling snow. 

I am the gentle showers of rain, 

I am the fields of ripening grain. 

I am in the morning hush, 

I am in the graceful rush 

Of beautiful birds in circling flight, 

I am the starshine of the night. 

I am in the flowers that bloom, 

I am in a quiet room. 

I am in the birds that sing, 

I am in each lovely thing. 

Do not stand at my grave and cry, 

I am not there. I do not die.

(Mary Elizabeth Frye, 1932.)

Vajon miért is jó temetőbe járni?

elporlott testek közt, csendben sírdogálni?

Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,

melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.

Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,

mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.

Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,

elment kedveseink, másik síkon élnek.

Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,

sorra felidézni kedves emlékeket.

Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,

a szeretett arcot újra felidézni.

Nem kell hát megölni annyi szép virágot,

feldíszíteni egy megkövült világot,

ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,

mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.

Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni?

Hiszed, képtelenség másképp utolérni?

Ám akit keresel, ott már nem találod,

siettetned nem kell korai halálod!

Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen!

Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.

Kinek sorsa egykor összefutott véled,

álmodban, lelkedben újra, újra éled.

Újra látni fogod, tudsz vele beszélni,

lesz még új esélyed bocsánatát kérni.

S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket,

megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.

Ám ehhez nincs szükség halottak napjára,

s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,

jobb a szép dolgokat újra felidézni,

szeretted szemébe újra belenézni…

(Aranyosi Ervin)