Útnak látszik, de szörnyű árok.
Feneke nincs, rajta ködátok.
A két partján emberi árnyak,
Egymásra soha nem találnak.
Csupa férfi az egyik parton,
A másikon meg csupa asszony.
Mi néha megtöri a csendet,
Egymás hangjára felfigyelnek,
Mennek, sietnek, hídra várnak!
De hídja nincsen a magánynak...
Egy ritmusra léphet a lábuk,
Egy az örömük, álmuk, vágyuk,
Dobhatnak egymásnak virágot,
Szőhetnek együtt színes álmot,
Szerethetnek és gyűlölhetnek,
Tövist szórhatnak, magot vetnek,
Csak híd az, mit hasztalan vágynak,
Mert hídja nincsen a magánynak...
