Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

Kosztoflányi Dezső: Nyár, nyár, nyár

A magyar humor napja Karinthy Frigyes születésnapja (június 25.), ekkor szokták kiosztani a Karinthy-gyűrűt, amely a legjelentősebb elismerés a humoristáknak. 

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes legendás barátsága ismert. Kosztolányi felesége így emlékszik vissza: „Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is.” Erre példa Kosztolányinak az alábbi verse, amelyben bújtatott humort fedezhetünk fel, ha a kezdőbetűket összeolvassuk. 

forrás

Kosztolányi Dezső: A városban

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten

s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,

mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.

Lopva néz csupán reám még s tépelődöm zajtalan,

a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,

a magány nyugalma van.

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő

oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.

Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,

megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,

melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,

megbűvölt vad lelke él.

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,

a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele

s mint imádom a magas falt, a rét, erdő - a magasztalt

nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege

és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,

altató szelíd zene.

forrás: Pinterest

Kosztolányi Dezső: Isten szeme keresett

Az óriási fenyvesek

mögül egy nagy szem kihajolt

ragyogva. És valamit keresett.

Azt mondják: Most feljött a hold

a hegy fölé.

De a komor lomb

megrezdül: Nem, ez nem a hold -

de az Isten szeme?

És beleborzong

ág és levél.

De mit keres Isten szeme?

A lombtető és a fatő

rámered: mert érzi, ő.

Ragyog a fenyves és a bükk,

nyájas tűz árad mindenütt.

Talán az erdőt keresi?...

Elhagyjuk az erdőt s a szent szem

rámnéz, hogy engemet kövessen!

A fénye szinte égetett:

Téged kereslek, tégedet -

fiam!

(Prohodna-barlang, Bulgária)