Aranyosi Ervin: Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

Nagyálmos Ildikó: Mondanám

Most mondanám, de nem lehet,

már nem hiszed, nem hallgatod,

de fehérre mosnám alattad

a besározott harmatot.

És vinnélek messze, messze el,

fogam közt, égő mellemen

altatnálak minden este el,

és ringatnálak kedvesen.

Már évek óta nem láttalak,

úgy érzem, elrejtve a fény,

hallgatok, elfojtom magamban

az igazat, hogy nincs remény.

Hogy nem lehetek, s te nem lehetsz,

soha, de soha - jól tudom;

semmikor nem voltam tiéd,

és mégis hozzád tartozom.

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a "miért",

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,

hogy legalább a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják!

– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.

Megszelídül a magánytól,

s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?!

– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást,

azt, ami van, és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

– azt se, hogy szeressék.

Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Szabó T. Anna: Angyalok

Puha ködbe

burkolózva

mint a téli

csillagok

néznek –

titkon sejted őket –

gyermekarcú

angyalok.

Érthetetlen,

hallhatatlan,

csöndbe mártott

dallamok –

fellegekből

leskelődő

láthatatlan

angyalok.

Reményik Sándor: Vigasztalás

Én azt hiszem,hogy nincsen könny és bánat

több a világon, mint dal és mosoly.

Érzem: az égbolt végtelenségénél

nem lehet mélyebb átok és pokol.

Nincs olyan mélység, melybe letekintve

ne küszködhetnél fölfelé megint,

s nincsenek csúcsok, melyeknek ormáról

csupa biztonság, erő int.

-Mondod, hogy hideg sötét lett a lelked,

mert rabul ejtett fagy, tél, alkonyat.

-Honnan van mégis csillag a szemedben,

hogy lehet az, hogy kezed simogat?

Ha elvesztetted élted nagy kincsét,

boldog voltál, míg tiéd lehetett,

s ha mosolyogtál, most már tűrve, csendben,

elhullatod minden könnyedet.

Mondhatod-e, hogy nem érdemes élni.

megátkozhatod addig sorsodat,

míg hálás szívvel meg nem simogattad

emlékeidben a virágokat?

A nap ritkán süt a völgy legmélyébe,

s kopár a napos bércek oldala:

a virág mégis mindenütt kinyílik

s ha el is hervad, száll az illata.

Aranyosi Ervin: Nem adhatom fel

Mikor összetörnek dédelgetett álmok,

mikor önmagamra sehogy sem találok,

mikor szürkeségben fuldoklik a lélek,

amikor nem érzem már azt sem, hogy élek…

Mikor ábrándjaim szilánkokra esnek,

mikor a barátok más utat keresnek,

mikor az igazság elveszíti arcát,

amikor a szív is feladja a harcát…

Mikor árny takarja az egész világot,

mikor nem lelem a régi boldogságot,

mikor hátba támad az, akiben hittem,

mikor kételkedem, hogy itt él az Isten…

Akkor, mond barátom, hogyan tegyek csodát,

megkezdett utamon, hogy haladjak tovább?

Honnan vegyek erőt a hétköznapokhoz,

ha az én szívem is fájó terhet hordoz?

Mikor számomra is nehezebb az élet,

mikor az utamon csak csoszogva lépek,

mikor azt is látom, másnak még nehezebb,

mikor felém nyúlnak segélyt kérő kezek.

Mikor azt látom, hogy sárban fuldokolnak,

mikor az a kérdés, vajon lesz-e holnap?

Mikor egész világ omlik össze bennem,

amikor azért is, erősnek kell lennem!

Mikor én adhatok reményt, kapaszkodót,

mikor segítenem kell a panaszkodót,

mikor én vagyok csak utolsó reménye,

akkor nem hunyhat ki fényszórómnak fénye!

Akkor minden áron, talpra muszáj állnom,

amit már elkezdtem, azt tovább csinálnom,

mert nem adhatom fel, nem visz rá a lelkem,

mintha sose fájna, úgy kell remekelnem…

Humoros művészet

A ledobott textildarabok híres festményekre hasonlítanak, annyira, hogy valójában mindannyian felismertük volna őket a valódi kép mellérendelése nélkül is.

1. Jan Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval
   
2. Leonardo da Vinci Mona Lisa
3. Edvard Munch Sikoly

Kellemes húsvéti ünnepet!

Hozzon a húsvét napfényt, áldást, meleget,

szívekbe jókedvet és sok-sok örömet,

teremtsen békét a háborgó világban,

lehessen mindenki boldog hazájában,

tanítsa szeretni a gyűlölködőket,

adjon kenyeret koldusnak, éhezőnek,

adjon egészséget betegnek, idősnek,

hozzon megváltást tengernyi szenvedőnek,

s éltesse a reményt, még nincs világvége,

van kivezető út sötétből a fényre.

(Kerecsényi Éva: Húsvéti áldás)

Michelangelo: Pieta

Legtöbben édesanyák, édesapák vagyunk, most ilyen szemszögből nézzünk Michelangelo: Pieta (Fájdalmas anya) szobrára, amely azt a pillanatot örökíti meg, amikor egy kétezer évvel ezelőtt élt édesanya gyermekét holtan levették a keresztfáról.

Kavicsnyuszi

A szép sima, különleges formájú kavicsok inspirálják 'A kő lelké'-t csodálatosan megformázó Papp Tímea kavicsművészt, akinek sok-sok alkotása közül most egy húsvéti kavicsnyuszit mutatok meg. Ha figyelmes, kreatívan értő szemmel tekintünk a kavicsokra, mi is készíthetünk hasonlót, pusztán egy falap és ragasztó, esetleg némi festék szükséges még hozzá.

forrás

Torma Judit: Házi feladat

Néhány dolgot újra kell tanulni.

Meg kell tanulni nemet mondani.

S aztán: elmondani, hogy valami fáj.

Meg kell tanulnom: "megbántottál",

s azt is: "nem muszáj".

Meg kell tanulnom azt is: "kérlek"

s vele együtt: "nagyon köszönöm".

Meg kell tanulnom: "igazán semmiség",

és szívből:" nekem volt öröm".

Meg kell tanulnom néhány új szót is:

bár sokszor hallom, és régen ismerem,

velem nőtt fel és velem él,

de meg kell tanulnom: "megtennéd nekem?"

Meg kell tanulnom azt is: "sajnálom",

s kimondani, hogy "megbántottalak" -

de azt is meg kell tanulnom végre,

hogy kimondjam: "igen, régen vártalak".

Meg kell tanulnom szavakba önteni,

hogy mi az, ami emészt legbelül.

Meg kell tanulnom más szemébe nézve:

"beszéljünk: ez nem megy egyedül".

Meg kell tanulnom még három dolgot:

a világ legnehezebb három szavát,

és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,

perceken, órákon, napokon át.

Meg kell tanulnom: "megbocsátok"

- ezt tudni a legnagyobb vagyon.

Meg kell tanulnom: "bocsánat" - és végül:

meg kell tanulnunk: "SZERETLEK NAGYON..."

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,

söprik nyers szelek,

heggyé tornyosult a felhő,

- hol keresselek?

Korhadt rönkön üldögélek,

nyirkos fák alatt,

nem tudom már, merre térjek,

- honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében

szunnyadó telet,

éneklek a vaksötétben,

- lámpásul neked...

Baley Endre: Titok

Hó-

pihe

huppan,

rezdül a levél,

roppan a szára, elrágja

a tél.

Fagykarú szél kél,

belekap az ágba, árva levél ring,

havas avar várja. Füstöl a kémény, kályha

duruzsol,

nyolc pata koppan,

csöndet sarabol. Fényköpenyében

didereg a lámpa, álmosan pislog a hópihetáncra.

Csendül

a csengő, érkezik

a szán, krampuszok futnak,

szarvas oldalán. Nyitva a puttony,

telik a sok csizma, Télapó indul, hosszú még lista.

Kipp-kopp,

kipp-kopp,

el ne áruld

ezt a titkot!

Kormányos Sándor: November volt...

November volt már, reszketős,

vacogtak mind a kertek

s a lúdbőrző zsombékos vizek

fehér ködöt leheltek

.

A csupasz fákon búskomor

némaság ült s a gallyak

törékeny gyászát károgták a

határban űzött varjak.

A bánat szállt majd elrepült

s a szétkárogott csendbe

már úgy hulltak a percek mintha

a holnap lenne benne.

November volt, a szél sodort

didergő, furcsa álmot

mely télről dalolt és ringatott

egy hófehér világot.

Ady Endre: Köszönet az életért

Van-e szebb élet, mint a másik

S nem mindegy-e, akárhogyan

Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,

Olyan nagy vétek a sirás:

Esti vezeklés hajnal-pírban.

Aki él, az mind, mind örüljön,

Mert az Élet mindenkinek

Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

De már jön a megjobbulás,

Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,

Mindennemű s mindenkié:

Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,

Életem éltem egyaránt,

Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,

Mielőtt végleg elmegyek,

Meg fogom ezt szépen köszönni.

Juhász Gyula: Szavak

Szavak, csodálatos szavak,

Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.

Följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.

Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek.

Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők.

Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak.

Szavak, csodálatos szavak.

Dimény H. Árpád: hagyatékul kislányomnak

tudnod kell

márpedig a világ gyönyörű

még úgy is

hogy az óperenciás tengeren túl

tinédzsereket

lőnek halomra irányt vesztett tinédzserek

a világ gyönyörű

bár a szomszédban az üveghegyen túl

rakéta záporozik lakónegyedekre

a világ gyönyörű

úgy is hogy tudom

valahol veled egyszerre nőhet fel

valami féltékeny őrült

aki halálba szoríthat a szerelem jogán

a világ gyönyörű

bár vannak benne

ronda apák édesek és mostohák

nagybácsik erős és gonosz férfiak

akik holdtöltekor napfordulókor

vízkeresztkor fizetésnapkor

förtelmes disznóvá változnak

és olyankor szeretnek kismalacokkal

játszani

szeretik hallani hogy visít

a világ gyönyörű a különféle

varázslók keverte halálos mérgekkel együtt

melyek belefolynak a vizeinkbe

átitatják a földünket és levegőnk

úgy ahogy tanítottam

te csak vedd szemügyre

újra meg újra a fákat

melyek alá bújsz

takarózz be óvó árnyékukkal

rázd fel a virágok-füvek párnáját

mielőtt ráheveredsz

kövesse a szemed a patak vizében

csillogóvá csiszolt kövek ragyogását

aranyszínű díszeit a templomunknak

a nyári szellőt halld csak

kacagj a halálra

nézz be a füvek közé a kövek alá

és mondom neked

nem vagyunk sem többek

sem kevesebbek mint a futkározó bogarak

vagy nyálkás csigatojások

de te csak figyelj

mindig csak figyelj és nézz és láss

ha így teszel

majd te is meg akarod menteni

mindezt

Reviczky Gyula: Magamról

Rossznak mondod a világot,

Dőresége bosszuságod:

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát:

Felpanaszlod lángban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, buborék.

Ó, pedig hány perced, órád

Volt, midőn e sújtoló vád

Könnyeidben elviharzott,

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed’:

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta?…Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved’,

Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhitod,

S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel,

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen:

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van:

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve:

Télen is jársz rózsakertbe’,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,

Ha világod’ búban éled:

S csak ha lelked’ szenvedőnek

Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,

Szenvedő szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen…

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde:

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak – hangulat.