Húsvéti locsolóversek

Balassi Bálint: Adj már csendességet

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,

Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,

Őrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?

Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem. Sőt: jót reménylenem igéd szerint!

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

Molnár József Bálint: Ifjú hévvel 1848 márciusában

Ifjú hévvel 1848 márciusában
Végigsöpört a szél,
a változás szele,
nagyurak Bécsben
görnyedtek bele.
Nem kell tűrni tovább
jogot a bitor kezén,
a haza újulása vár
a törvénykezés terén
Sarkunkra állva
csupán egy név elég.
Egy név, egy elv:
nemzeti büszkeség.
Ily ifjak nemzedéke
csak ritkán születik,
e szent erő alatt
a gaz hatalma megtörik.
Már nincs visszaút,
változást vár a nép
lehet, hogy kiömlik vérünk,
elveszik drága éltünk,
de ha a szent cél lanyhul a hitben
lassan olvad, mint a hó,
úgy elpártol majd az Isten
és elhagy minden támogató.

Szabó Sándor: Uram köszönöm

 

Utassy József: Hó hull

 

Csukás István: Dal a hóemberről

Hideg szél fúj, hogy az ember majd megdermed.

Kinek jó ez? Csak a kövér hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg paprikából.

Lába nincs, de minek is, ha úgy sem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a tökfödője,

Megbecsüli, hiszen jó lesz még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági sétapálca,

El is mehetne, ha tudna, véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon nagy gavallér,

Bár rajta csak ujjal rajzolt az inggallér,

Mégse fázik, mikor minden majd megdermed,

El is mennék, ha lehetne, hóembernek!

Hóembert általában a gyerekek építenek. Vagy mégsem? Az alábbi humoros képek arról tanúskodnak, néha a felnőttek is rajtuk töltik ki a jókedvüket.

Johann Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

A múlttal nem szabad törődnöd,

S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

Mint hogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.

És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

Más tetteit tudd megbecsülni;

Főként ne gyűlölj egy embert se,

S a többit hagyd az Úristenre!

(Eörsi István fordítása)

Zagyi G. Ilona: Mikuláskímélő

Téli este esik a hó,

tetőnkön jár a télapó.

Bár van rajta széles kémény,

Mikulás úr, arra kérném,

mégse másszon oda bele.

Életveszély a belseje.

Kormos lesz a piros kabát,

átvenné a fa, szén szagát,

vagy ha éppen beleragad,

szétbonthatjuk a házfalat.

Mindegy, mikor, jöhet későn,

ballagjon csak fel a lépcsőn.

Figyelem majd, mikor kopog.

Ajtót nyitok, vagy ablakot.

Kormányos Sándor: Már nem tűnődsz

Ma is nehezen alszol el, akárcsak tegnap, és nem hagyod,

hogy lélegzetedbe rejtőzzenek a konokká vált sóhajok.

Azon mi volt, már nem tűnődsz, a fakult képek közt elveszett

illúziókért visszamenni kár volna, s ma már nem lehet.

Ha készülődő éj ölén jársz, zötyögős, kátyús rossz úton,

napjaid nyugodt, kerek csöndjét gurítod át az álmokon...

Sike Márta Magdolna: Festővászon

Majd kékre festem az eget

Ha jönnek az őszi fellegek

És újra zöldre a mezőt

Ha dérrel lepi be az ősz

Ha felhők mögé bujdosott

Az égre festem a napot

Ha minden besötétedett

Majd festek újra fényeket

Ha a szél hoz jégesőt

Festek a kert fölé tetőt

Ha már seholsem találtok

Én festek nektek virágot

Ha nincs hol melegednetek

Festek egy jó nagy tüzet

S ha senki senkit nem szeret

Festek majd piros szíveket.

(Nem csak a vers, de a csatolt festmény is Sike Márta Magdolna alkotása.)

Kovács Sándor: Mondd ki bátran!

Áruld el már Édesapám,

Miért éppen ez a hazám?

Miért mondják a nagyok,

Hogy én magyar gyerek vagyok?

Mondd el mert én kicsi vagyok,

Sok mindent még nem tudhatok!

Te mondd azt, hogy ez a hazám,

Hiszek neked Édesapám!

Boldogan elmondom neked,

Itt kezdődött az életed.

Ez a föld azóta hazád,

Itt ringatott Édesanyád.

Amikor te megszülettél.

Azon nyomban magyar lettél.

Csak ez a föld lehet hazád,

Mert magyar az Anyád, Apád.

Magyarul szólt Édesanyád,

Dalolta a bölcsöd dalát.

Az, hogy szép talán érezted,

Mert akkor még nem értetted.

Bölcsöd felett szólt az ének,

Magyarul becézett téged,

Minden szava szépen csengett,

Tőle kaptál anyanyelvet.

Magyar vagy, mert itt születtél,

Magyar ősök sarja lettél.

Életüket adták érted,

Pedig nem ismertek téged.

Máshol nem találhatsz hazát,

Szülőföldet, anyát, apát.

Ha elmennél, búcsút vennél,

Hazátlan és megtűrt lennél.

Ez a föld ad hazát neked,

Magyar az ég fejed felett,

A sok csillag érted ragyog,

Mond ki bátran: MAGYAR VAGYOK !

Móra Ferenc: A cinege cipője

Wass Albert: A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”

A Nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A Nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Képet AI készítette alábbi szöveggel:

Ehhez a vershez egy lírai, festményszerű képet készítenék, amely egyszerre hordozza a nyár szépségét és a benne rejlő szomorúságot.

Képötlet:

Az előtérben maga a Nyár allegorikus alakja: egy fiatal, fénybe öltözött, de lehajtott fejű, könnyes szemű nő vagy ifjú alak, aki lassan halad az erdőben.

Az erdő: magas bükkfák sorfala, mintha katonás rendben állnának, ám arcuk/szimbolikus alakjuk döbbenten elnémul.

A szél: finoman fodrozza a lombokat, de megtorpan, mintha nem merne tovább fújni.

A madarak és virágok: az előző pillanatban még zengtek és csilingeltek, most elnémulva, lehajtva állnak.

A háttérben egy patak kanyarog, amelynek hullámai zaklatottan fodrozódnak, mintha szívként zakatolna.

A kép hangulata:

pasztelles, kissé ködös fények, a színek átmennek a nyár aranyló ragyogásából tompább, fakóbb árnyalatokba, hogy érződjön a fájdalmas búcsú.

Az egész olyan lenne, mint egy pillanatfelvétel: a nyár egyszerre ragyogó és tragikusan elmúló.

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestü hőség ül a

fényesarcu fák felett.

Kosztolányi Dezső: Az apa

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben

tőlem, fiam.

Már idegesen kelsz föl az ebédtől,

eltünsz, szaladsz.

Ujságot olvassz, amikor beszélek,

kurtán felelsz.

Barátaiddal vagy. Üres a szobád.

Üres a lelkem.

Nem látod arcomon botor szerelmem.

Nem veszel észre.

Csikorgó hangom iszonyú tenéked.

Nehéz a kezem.

Anyád lett megint egyetlen barátnőm.

Vele beszélek.

Halkan említem hancúzó korunkat.

Hogy meg ne halljad.

Így hagytam el egykor én is apámat.

Ő is így ment el.

Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan.

Vissza se nézve.

Ó, e magány a régihez hasonló,

mikor még nem éltél.

A reggelek hamut szórnak fejemre,

szürkék a delek.

Este a kertben nézem az eget,

a fákat, a lombot

S kérdem magamtól, miért nem érti

gyümölcs a törzset?

Wass Albert: Az Angyalok Tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,

ahogy a fák között tovaoson.

Te már tudod, hogy ezt a szellőt

az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:

surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.

Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd,

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.

Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,

csodálatos meséket az erdőről. . .

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat

nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.

És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved

és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket

ember számára megteremtett az Isten.

A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.

Csak annyit hallasz, hogy a madarak

nagyon szépen énekelnek körülötted,

és a patak nagyon szépen mesél.

Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.

A fák, a virágok, a fű, a moha,

a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,

amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék

pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,

a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,

és hiába gonoszak hozzád,

te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,

szeretettel vagy mindenki iránt,

és az élet legsúlyosabb perceiben is

derű és békesség van a homlokodon:

csak akkor látják meg rajtad,

hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

Kerner Mariann: A mai kor nője

A mai kor nője karrierre vágyik: épít magának.

A mai kor nője otthonra vágyik: vesz magának.

A mai kor nője biztonságra vágyik: teremt magának.

A mai kor nője társra vágyik: választ magának…

Ahogy telnek az évek, úgy jönnek új kihívások,

Munkahelyek, másik lakás, partner…

És lassanként rájön, hogy mindene megvan,

Még sincs semmije.

Lelke hontalan zokog a folyton változó időben.

Ereje fogyóban, szépsége mulandóban,

Mert amije van: hozzátartozik,

De Ő nem tartozik sehova.

Babits Mihály: Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek,

Sötét ég lanyhul fülleteg.

Szökőkut víze fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord

sötétkék vízbe durva folt.

Nagy fák és kristálytengerek,

nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

H. Gábor Erzsébet: Hilda fest

Unom már a sárgát nagyon,

senyvedek a tűző napon,

imbolygok a létra fokán,

piszokul fáj már a bokám.

Én festek, s a férjem pihen,

tudom, máshol nincs is ilyen,

de ez nálunk természetes,

odabenn már fő a leves.

Ő a szakács, én a festő,

sütni főzni sose rest ő,

elfáradt, mert reggel mosott,

a szennyestől padlót fogott.

Aztán sütött meggyes pitét,

megkopasztott három csibét,

s mivel nehéz minden fazék,

megsínylette azt a derék.

Fekszik most, de fő a leves.

Fél kettőre készen leszek;

füvet nyírok, metszek, ások -

kertészt hívnak bezzeg mások!

Nem baj az, ha elfáradok,

mert én semmit fel nem adok,

kivéve a fogyókúrát,

nem bírom a gyalogtúrát.

Reményik Sándor: Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,

az üres templomba besurranok.

Egy lélek, aki Istent látogat.

A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,

és mise sincs, se karinges papok,

az oltáron két öröklámpa ég,

az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.

Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,

itt állok, szemben állok Ő vele

s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma

csak fürkészem a nagy Akaratot;

úgyis addig állok, míg Ő akarja

s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,

mintha erdőben néznék csillagot,

ahol az örök, ős csend ünnepel,

pedig – csupán egy templomban vagyok.