Wass Albert: Te és az Isten

Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?

Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot! Honnan tudja még bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó, s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökerét, de már megindulnak benne az élet nedvei, és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral, és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes! Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.

Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ.

Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról napra, percről percre, mindig újat és mindig ugyanazt.

Wass Albert: A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”

A Nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A Nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Képet AI készítette alábbi szöveggel:

Ehhez a vershez egy lírai, festményszerű képet készítenék, amely egyszerre hordozza a nyár szépségét és a benne rejlő szomorúságot.

Képötlet:

Az előtérben maga a Nyár allegorikus alakja: egy fiatal, fénybe öltözött, de lehajtott fejű, könnyes szemű nő vagy ifjú alak, aki lassan halad az erdőben.

Az erdő: magas bükkfák sorfala, mintha katonás rendben állnának, ám arcuk/szimbolikus alakjuk döbbenten elnémul.

A szél: finoman fodrozza a lombokat, de megtorpan, mintha nem merne tovább fújni.

A madarak és virágok: az előző pillanatban még zengtek és csilingeltek, most elnémulva, lehajtva állnak.

A háttérben egy patak kanyarog, amelynek hullámai zaklatottan fodrozódnak, mintha szívként zakatolna.

A kép hangulata:

pasztelles, kissé ködös fények, a színek átmennek a nyár aranyló ragyogásából tompább, fakóbb árnyalatokba, hogy érződjön a fájdalmas búcsú.

Az egész olyan lenne, mint egy pillanatfelvétel: a nyár egyszerre ragyogó és tragikusan elmúló.

Wass Albert: Ősz

Valahol már az ősz dalolgat,

és hullanak a gesztenyék,

vad szél-fiuk lombot karolnak,

s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,

s szívében őszi dal fakad,

valaki búcsúval köszönti

a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,

s a szeme könnyel lesz tele…

szél sír a park arany-avarján,

s koppanva hull a gesztenye.

Wass Albert: Egy szellő

Egy szellő jött, nyugatra induló.

Üzentem vele Néked.

Talán elér, talán átadja,

talán megérted.

Olyant küldtem vele

mit nem bír el levél.

Amit elejt a drót is

amire odaér,

és semmi hullámhosszon

nem lelni állomását:

a szívem dobbanását!

Egy szellővel

ma este-tájt

küldtem valamit Néked.

Talán elér,

talán átadja,

talán megérted...

(A kép rákattintással 1600x900 méretre nagyítható.)