Ingujjra vetkőzött most vidáman az ősz,
hűvös zakóját egy székkarfára dobva.
Menni kéne lassan, de ő még itt időz,
mézes napsugártól forró csókot lopva.
Vadul ropja táncát sok sárga levéllel,
izzik most a csárda, nem búsul itt senki.
Szomjukat eloltják hegynek friss levével,
sarokban a szellő meleg dalát zengi.
Ha majd végül elmegy, elhallgat a langy szél,
megfagy a levegő, ahogy csendre intik.
Nyikorog az ajtó, belép az öreg tél,
s köszön tisztességgel, ahogyan azt illik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése