Ez már a második év, hogy a pandémia miatt másképp kényszerülünk a Húsvét ünneplésére is: elszigetelődve, elbizonytalanodva, szorongva és valljuk be, lelkileg megfáradva.
Van a kertünkben egy ezüstfenyő. Több mint tíz éve ültettük, derekasan megnőtt azóta. Tavaly gerlék fészkeltek rajta, idén valószínűleg széncinege, de az is lehet, hogy veréb, mert úgy tűnik, mintha minkét madárfaj bekvártélyozta volna magát. Annyi bizonyos, hogy a magasból, az átláthatatlanul sűrű, tűlevelű ágak közül napok óta folyamatosan hangos madárcsiripelés hallatszik. Fiókák. Állandóan éhesek, pedig a szülők nem restek, szárnycsattogásaik folyamatos, ahogyan ki-be röpködve hordják a 'finomságokat'.
Elgondolkodtattak ezek a madarak.
Két nagyon öntudatos kutyusom őrzi az udvart, kertet, és a szomszéd cicája is tiszteletét teszi időnként, az ebeimtől olykor a fenyőfára menekülve. A villanypóznán pedig nem ritkán üldögélnek fiókacsemetére vadászó szarkák is. Szóval az ezüstfenyőn fészkelő madarak állandó veszélynek kitéve, mégis figyelmesen, higgadtan, türelmesen élik az életüket, nevelgetik csemetéiket.
A természet tanít minket, természettől sajnos már eléggé elrugaszkodott embereket, érdemes figyelni rá.
Egy év óta minket, a teremtés (vagy evolúció) koronáit egy mikroszkóp alatt is alig észrevehető 'koronás' tart sakkban, rajtunk múlik, hogy tudunk-e figyelmesek, higgadtak, türelmesek, kitartóak lenni...
Húsvét lévén egy bibliai mondatot idéznék: "Ne féljetek!" - hangzott el az üres sziklasírnál.
